A Széchenyi Alumni Magazin, a Széchenyi István Egyetem öregdiák-folyóirata 2020. évi téli számában megjelent cikket közöljük, amelyben dr. Lados Mihály életútjáról, pályaképéről, terveiről beszélt.
Szöveg: Baudentisztl Ferenc
A Mosonmagyaróváron született Lados Mihály a Szigetköz fővárosában töltötte diákéveit is. A zenei általános iskolából útja a Kossuth Lajos Gimnáziumba vezetett, ahol matematika tagozaton tanult. – Nagyapámhoz hasonlóan édesanyám is matematika-fizika szakos tanárként tevékenykedett, ez részben magyarázza is a gimnáziumi tagozatválasztásomat, de tulajdonképpen mindez már az általános iskolai tanulmányaimra is hatással volt. Anyukám ugyanis annak idején megtapasztalta, milyen érzés abba az iskolába járni, ahol a szülő tanít. Mivel nem szerette volna, ha hasonló „élményekben” lett volna részünk, így kerültünk a „Kettes iskola” helyett testvéreimmel a zenei általánosba. Onnan érkezve azonban nem volt egyszerű felvennem a gimnáziumban matematikából a tempót, az aktivitásom így aztán más tantárgyakban, ezen belül is elsősorban a földrajzban és a történelemben, továbbá az élet más területén tűnt ki. Például a sportban. A foci mellett atletizáltam, majd következett a kosárlabda, amely mellett kitartottam az első két egyetemi évemben is.
Az is érdekes, hogyan került a Pécsi Tudományegyetemre. A szálak a szülőkig és a gimnáziumi osztályfőnökig vezetnek. – A szüleim is ott tanultak, ott is ismerték meg egymást. Édesanyám pedagógusként végzett, édesapám pedig jogászként, míg engem a közgazdaságtan vitt Pécsre. No meg az osztályfőnökünk, dr. Tóth Tiborné útmutatása. Aki miután minden diákjával elbeszélgetett a továbbtanulási szándékaikról, elmondta véleményét, javaslatát. Az osztályból négyen céloztuk meg a közgazdász pályát, két osztálytársam esetében budapesti továbbtanulást javasolt, míg egy másik társammal együtt nekem a pécsi egyetemet ajánlotta. Hogy a felvételi ponthatárokat és a tanulók várható pontszámát mennyire jól előre látta, arra példa, hogy a 25 fős osztályunkból 24 diákot első felvettek. Pécs számomra is telitalálat volt, pezsgő diákélettel és kultúrával teli város a Mecsek lábánál. Ahogy a közgazdaságtan is, bár az igazság az, hogy gimnazistaként inkább a szociológia és a szociográfia vonzott.
Pécs: plusz két évA Dunántúl legnagyobb városában a diplomaszerzést követően még két évet kellett eltöltenie, mivel a felesége akkor végzett az egyetemen. – Gyereket neveltünk – a már nemzetközi logisztikai ingatlanpiacon tevékenykedő Balázs fiam a kisgyermek éveit szintén „egyetemi tanulmányokkal” töltötte velünk az egyetemi kollégiumban –, tanultunk, közben éjszakánként dolgoztam is. Nem árufeltöltőként, mint napjaink hallgatói, hanem a város akadémiai intézetének kutatásaiba kapcsolódtam be. Okleveles közgazdaként aztán hiába próbáltam elhelyezkedni, mert őszintén elmondtam, hogy velem legfeljebb két évig számolhatnak, utána költözünk vissza „északra”. Igaz, akkor már nem Mosonmagyaróvár volt a cél, hanem Győr, miután már első éves egyetemistaként tanulmányi szerződést kötöttem a Győr-Sopron Megyei Tanács pénzügyi osztályával. A nyári gyakorlatokat is így náluk, többnyire a költségvetési csoportnál töltöttem. A diploma- és aztán később kutatómunkám jelentős része a tanácsi, majd az önkormányzati gazdálkodáshoz, a helyi és térségi fejlesztések finanszírozásához kapcsolódott. Tetszett a megyeházán folyó munka, azt pedig különösen méltányoltam, hogy nem kellett a diploma megszerzését követően rögtön ott munkába állnom, türelmesen megvárták, mire a feleségem, Éva is végez. Az azonban két év volt, márpedig határozott időre munkát közgazdászként Pécsett nem találtam. A véletlen azonban a segítségemre sietett.
Harmadéves egyetemistaként az MTA Regionális Kutatások Központjának pécsi intézetében bekapcsolódhattam egy – a jelenlegi intézetvezetőjének, Kovács Katalinnak az irányításával folyó – szociológiai kutatásba, mely Baranya megye nemzetiségi falvainak háztartási felmérését célozta. Ez adta meg a kezdő lökéseket a kutatói pálya irányába. – Mivel akkoriban még nem tanultunk a II. Világháborút követő ki- és betelepítésekről, így aztán a felmérés során különösen megrázó volt személyesen szembesülni annak kihatásaival, emberi vetületeivel. Sohasem felejtem el, s mind a mai napig meghat, hogy egy 70 év körüli bácsi a nemzetiségre és anyanyelvre vonatkozó kérdésnél megakadt. A fia nyugtatgatta, hogy az őszinteségének ezúttal már nem lesz következménye. Az 1941-es népszámlálás során családja német anyanyelvűnek mondta magát, ami a II. Világháborút követő lakosságcserék során, a német ajkúak jelentős számú kitelepítéséhez szolgált alapul. Az idős ember 1983-ban csak azon sírta el magát, hogy most már nem kell titkolóznia. Fiatalemberként nagyon különös volt megélnem azt, ahogy az interjúkból visszaköszönt a közelmúlt jórészt titkolt, elhallgatott történelme. Mindezt nem csupán emiatt meséltem el, hanem annak apropóján is, hogy a kutatás kapcsán az akadémiai intézet könyvtárban tartózkodva panaszkodtam arról, hogy frissdiplomásként miért nem kapok közgazdász állást. Ezt hallva, az egyik könyvtáros azzal nyugtatott, hogy tudomása szerint az apósáék egy Pécshez közeli termelőszövetkezetben éppen üzemgazdászt keresnek. Így kerültem Bogádra, a „Zöld Mező” Mezőgazdasági Termelőszövetkezethez, amely a gyakorlatban kiváló iskolát jelentett. A szövetkezet széles spektrumon sokrétű tevékenységet végzett. Az alap mezőgazdasági tevékenységek – növénytermesztés, állattenyésztés, erdészet – mellett többek között varrodával, kavics- és homokbányával is rendelkezett, de szörpkészítéssel is foglalkoztak. Ezzel összhangban egy szem beosztott közgazdászként nekem hol vállalati tervezőként, hol üzemgazdászként (ma talán a kontroller munkaköre fedi le), hol statisztikusként kellett helyt állnom.
Győr: kutatás és oktatás
Lados Mihály 1986 júniusában kezdte győri munkáját, a megyei tanács pénzügyi osztályának előadójaként. Előtte egy hónappal Rechnitzer János – akit nem csupán kollégának, hanem mentorának is tekint – megkereste azzal, hogy csatlakozzon egy alakuló győri kutatócsoporthoz, melyben számítanának közreműködésére a területfejlesztés és az azzal összefüggő finanszírozás területén. Szeptemberben úgy lett az MTA Regionális Kutatások Központja Észak-dunántúli Osztályának egyik alapító tudományos segédmunkatársa, hogy mivel a megyei tanács finanszírozta jelentős részben az intézetet, így „átadták” ehhez a projekthez. – 1988-ban tartottuk az első olyan megbeszélést, melynek témája az volt, hogy az általunk kutatott regionális tématerületeket miként tudnánk az oktatásban is megjeleníteni. Három év múlva vezetett eredményre a törekvésünk, mikor is elindult Győrben a közgazdasági fakultás. Felkértek bennünket arra, hogy ehhez szakirányt biztosítsunk. Az akkor alakuló három külső tanszék egyikeként a regionális tudományi tanszékünk településgazdász szakirányt indított. Az 1990-es évek közepén Koren Csaba irányításával szerencsére elindult a Széchenyi István Főiskolán a településmérnök képzés, ahová szintén több tantárgyunk is bekerült. Újdonságot jelentett, hogy a közgazdászoknak és a mérnököknek egységes órákat tartottunk, ez egy évtizeden át jól is működött.
Mihály történetét az elmúlt évszázad/évezred utolsó évtizedének első felét egy rotterdami városigazgatás mesterprogramon való részvétel határozta meg. A 24 hallgatóval indított képzésre a kelet-közép-európai térségből mindössze nyolcan nyertek felvételt, közöttük egyetlen magyar. – A rotterdami Urban Management Centre nemzetközi intézmény vezetésének tagja volt Baross Pál, az egykori vasminiszter, Baross Gábor egyenes ági leszármazottja. Az önéletrajzok és személyes beszélgetések alapján ő döntött arról, hogy magyarként ki kerüljön a programba. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem választott. Rajtam kívül egyébként még ketten voltunk közgazdászok, a többiek várostervező- vagy építészmérnökként vettek részt a három féléves képzésben, melynek utolsó szemesztere már kizárólag a diplomaírásról szólt, meg a család gyarapodásáról, hiszen ebben az időszakban született meg a tavaly gyógyszerészként végzett Flóra lányom. Az igazság az, hogy nem csupán a városigazgatás magisztere címre pályáztam, nagyon foglalkoztatott az is, hogy ezen a területen, hogyan, milyen tantárgyakból épül fel egy ilyen képzési program és ehhez milyen nemzetközi irodalmat használnak. Mi ennek itthon igencsak híján voltunk, így aztán nem véletlen, hogy mintegy 5000 oldalnyi szakanyagot hoztam haza magammal. Ami hasonlóképpen fontos, hogy olyan nemzetközi tudásra tettem szert, s olyan speciális oktatási módszereket ismertem meg, melyeket ugyancsak hasznosítani tudtam. A stratégiatervezés és területfejlesztés területén tanult módszertant beépítettem a tantárgyaim oktatásába, ahogy a csoportmunkában történő gyakorlati feladatmegoldást is, de akkoriban újdonság volt az is, hogy a hallgatóimmal féléves munkákat írattam. Saját példámból tudom, mennyire fontos, hogy a fiatalok menjenek külföldre! Kerüljenek be egy másik munkakultúrába és -környezetbe, a gyakorlatban is ismerjék meg a nemzetközi tudásbázist és a különböző módszereket, tökéletesítsék a nyelvtudásukat. S ha lehetőségük van rá, hazatérve a megszerzett tapasztalataikat ültessék át az oktatásba. A külföldi tapasztalatokkal felvértezve szereztem kandidátusi fokozatot 1995-ben.
Az élet értelme
Az egyetemmé válás évében, 2002-ben belső tanszékké vált a Regionális-tudományi Tanszék, amely új munkatársakkal kibővülve, alap- és mesterszak mellett a későbbiekben már doktori iskolát is elindítva működött. – Ezek kidolgozásában részt vehettem, a publikációs és kutatási hátterem pedig lehetővé tette, hogy alapító törzstagja lehettem a 2008-ban életre hívott Regionális és Gazdaságtudományi Doktori Iskolának. A 2000-es évekre sajnos teljes mértékben nem tudok jó szívvel visszagondolni. Az évtized közepén édesanyám sztrókot kapott, s mi a testvéremmel úgy döntöttük, hogy otthon ápoljuk. Az estéket és az éjszakát felváltva vele töltöttük, hét éven keresztül nagyon sok energiát fordítottunk erre. De a mai napig is azt gondolom, hogy ez volt a helyes döntés, még akkor is, ha ez a karrieremben törést okozott. A szakmai közegnek ugyan részese voltam, kutatásokat vezettem, oktattam, hazai és nemzetközi konferenciákon adtam elő, de nem publikáltam. Habár – az egyetemi életpályát tekintve – nagyjából 10 éve egyetemi tanárnak kellene lennem, ezt – elsősorban a lecsökkent publikációs teljesítményem következtében – egyelőre nem sikerült elérnem. A regionális és környezeti gazdaságtan mesterszak vezetőjeként erről az ambíciómról nem mondok le, s bár nem vagyok címhalmozó, egyetemi tanár még szeretnék lenni…
Okos városok?
Lados Mihály szerint a városmenedzsment egy új, innovatív lehetőségét jelenti az okos város megközelítés. Ebben Győr a jelen évtized közepén az úttörők között volt hazai viszonylatban, alapvetően az EYOF-hoz kapcsolódó minta projekteken keresztül. Napjainkra azonban elolvadt ez a versenyelőny, a megkezdett pilot projektek nem teljesedtek ki. Napjainkban Magyarországon az okos város ismérvek tekintetében Debrecen már több szempontból is – például okos város stratégia és akcióterv, menedzsment szervezet, közösség bevonása – városunk előtt jár. A testvérvárosi kapcsolatok mellett sokat lehet tanulni a nemzetközi projektekből is, amely a tudásátadás és -közvetítés, a városi laboratórium módszerek megfelelő terepe a városok számára. Győr sajnos – hasonlóan a hazai nagyvárosok többségéhez – nagyobb léptékű uniós nemzetközi projektekben az évtized második harmada óta nem vett részt. A kisalföldi megyeszékhelyen a tervek szerint jövő áprilisra elkészül a város klímastratégiája, ám hiányolja, hogy ezzel párhuzamosan, azt kiegészítve nem készül fenntartható mobilitás terv. Ez utóbbi terv azért lenne fontos, mert a klímaadaptációban kiemelt szerepű energiafelhasználást tekintve a közlekedés az egyik meghatározó ágazat.
Zöld cél
Az új győri önkormányzatban egyre erőteljesebben jelenik meg a fenntarthatóság és a zöldítés szándéka, amelyben építeni kíván a városlakók bevonására, együttműködésére. Lados Mihály úgy véli, hogy ezt a folyamatot felerősíthetik – a civilek és a vállalati szféra bevonásával – olyan célkitűzések, megmérettetések, mint például az „Európa zöld fővárosa” cím megpályázása.
